Nici nu știu cu ce să încep…

În anii trecuți urmăream din București evenimentul. De la distanță mi se părea minunat, ca orice sărbătoare la care se adună suflete multe în port popular, indiferent de etnie. Fete frumoase, băieți mândri, toți în costume extraordinare, dansuri și voie bună – o reuniune secuiască pe șaua de la Șumuleu. Priveam cu drag reportaje și poze, citeam relatări.

Anul acesta am reușit să particip. Am primit numărul 22.

La poale, înainte de urcare, trebuie să mărturisesc, aproape m-am dat bătută: câteva kilograme de costum popular purtate într-un soare arzător, pantofi potriviți pentru vreun bal secuiesc și nu pentru urcat un mic munte cu poteci pietruite… Cred că deja eram o secuiancă-dezastru: prăfuită, cu părul răvășit de la încercările de a mă răcori cumva, cu fața roșie și capitularea în gând. Cu nu-știu-ce puteri, am tras aer în piept și m-am alăturat unor cunoscuți, continuând urcarea. ”Măcar anul ăsta să reușesc și de la anul privesc iar de la distanță!” Pe lângă mine, urcând curajos, bunicuțe în jur de 70 de ani. La reacții semănam cu ele: ”Jaj, Istenem!”/ ”Of, Doamne!”. Ne deosebea însă faptul că ele erau mai vioaie și mă depășeau constant. Am ajuns pe culme, cu ultimele puteri, pășind ușor timidă și dezorientată în mijlocul mulțimii. Priveam cu ochii mari, de aproape, alaiul vesel.

Într-adevăr, atât de multe fete frumoase oriunde priveai! Și atâția băieți mândri care se străduiau să le cucerească sau măcar să le fure un zâmbet! Un timp m-am lăsat purtată de valul participanților. Aveau o bucurie molipsitoare. După ce m-am hidratat și am gustat din bunătățile locului, m-am așezat puțin, singură.

Am început să văd cu adevărat lumea care foșnea sub cerul de iulie.

Nu, sărbătoarea aceea nu era despre fete frumoase.

Era despre trecut, prezent și viitor. Despre săruturi pe obraz și țineri de mână. Despre a nu te sfii să-ți îmbraci cu drag straiele populare, la 18 ani. Despre copii mușcând cu poftă din kürtőskalács. Despre părinți ocrotindu-și bebelușii în brațe. Despre părinți susținându-și părinții. Despre copiii râzând altor copii, de după dungi negre și roșii. Despre pălării ridicate. Despre cozi împletite și panglici roșii fluturând. Despre fuste rotindu-se și cizme bătute cu palma. Despre dans tradițional, la fel la 20 de ani ca și la 60. Despre oameni în ochii cărora se citea cerul și un cântec peste veacuri. Despre mândrie. Despre neuitare. Despre dăinuire. Despre curiozitate și iar despre mândrie. Despre conștiință. Despre apartenență. Despre respect. Despre bucurie și zâmbete înflorite liniștit. Despre a te simți bine între ai tăi, peste generații. Despre îmbrățișări, iubire și iar despre neuitare. Despre ploaie și soare și cântec. Despre husari și cai. Despre mâini care s-au atins și care la anul se vor atinge din nou, venind de departe sau de foarte aproape. Generație lângă generație. Despre ochi care și-au zâmbit și care ani la rând își vor zâmbi din nou. Suflet lângă suflet. Despre liniștea care se așază peste oameni când își știu locul. Despre locurile care se așază în oamenii care le sfințesc. An după an. Generație lângă generație. Suflet lângă suflet. O mie de fete secuience lângă o mie de băieți secui. Și mai mult, mereu mai mult.

Știți, am fost numărul 22 într-un șir secuiesc infinit… Am fost numărul 22 într-un prezent continuu. Am simțit cum ne bătea inima alături.

Am petrecut până seara, cu prieteni vechi și noi. Și nu promit, dar voi face tot posibilul ca la anul, dacă mai sunt pe plaiuri harghitene, să depășesc toate bunicuțele la urcare.

__________

Nem is tudom, hol kezdjem…

Az elmúlt években Bukarestből néztem az eseményt. Távolról csodálatosnak tűnt számomra, mint minden ünnep, amelyben sok lélek népviseletben gyülekezik, etnikumtól függetlenül. Gyönyörű lányok, büszke fiúk, rendkívüli népviseletek, táncok és jókedv – egy székely találkozó a csíksomlyói nyeregben. Riportokat és képeket néztem, olvastam a történeteket az eseményről.

Idén részt vettem én is. A 22-es számot kaptam.

A domb aljánál, ahogy neki indultam, be kell vallanom, majdnem feladtam: néhány kiló ruha viselése a forró napsütésben, a cipő, amely alkalmas bármilyen székely bálra, de nem a köves hegyi utakra… Szerintem már egy katasztrófális székely leány voltam: poros, a hajam borzos, ahogy próbáltam lehűteni magam, az arcom piros és a feladásról gondolkoztam. Utolsó erőmmel egy nagy levegőt vettem a mellkasomba, csatlakoztam néhány ismerőshöz, és folytattam az utat. „Legalább az idén sikerüljön, és a következő évben majd újra távolról fogom nézni!” Mellettem, körülbelül 70 éves bátor hegymászó-nagymamák. A reakciókban hasonlítottunk, mondván: “Jaj, Istenem!”/ “Of, Doamne!”. De abban különböztem tőlük, hogy ők fürgébbek voltak, és folyamatosan megelőztek. Az utolsó erőmmel kiértem a csúcsra, kicsit félénken és eltévedtve a tömegben. Nagy szemekkel figyeltem közelről a vidám menetet.

Valóban annyi gyönyörű lány volt, bárhová néztél! És olyan sok büszke fiú, aki arra törekszik, hogy meghódítsa őket vagy bár egy mosolyt lopjon! Egy ideig hagytam, hogy a résztvevők hulláma sodorjon. Ragályos volt az örömük. Miután jól hidratáltam magam és a helyi finomságokat megkóstoltam, leültem egy kicsit, egyedül.

Kezdtem nézni, ahogy a tömeg hömpölyög a júliusi ég alatt.

Nem, ez az ünnep nem a szép lányokról szólt.

Hanem a múltról, a jelenről és a jövőről szólt. A csókról az arcon és a kézfogásról szólt. A bátorságról szólt, arról, hogy ne féljen 18 évesen felvenni a népviseletet. A kürtőskalácsot jó étvággyal harapó gyerekekről szólt.

Szülőkről, akik gyerekeiket tartják a karjukban. Szülőkről, akik szüleiket támogatják. Gyerekekről, akik más gyerekekre nevetnek a fekete – piros csíkok mögül. A megemelt kalapokról szólt. A befont hajfonatokról és a szélben hullámzó piros szalagokról. A forgó szoknyákról és tenyérrel vert csizmákról. A hagyományos táncról, úgyanúgy 20 évesen, mint 60 évesen. Azokról az emberekről, akiknek a szemében ott van az ég, és ott van az évszázadok éneke is. A büszkeségről. Az emlékezésről. A kitartásról. A kíváncsiságról és ismét a büszkeségről. A öntudatról. A hovátartozásról. A tiszteletről. Az örömről és a csendesen sugárzó mosolyokról. Arról, hogy jól érzed magad, nemzedékeken keresztül. Az ölelésekről, a szeretetről és ismét az emlékezésről. Az esőről, a napról és a dalról. A huszárokról és a lovakról. Azokról a kezekről, amelyek egymáshoz értek, és amelyek évről évre ismét eljutnak ide, messziről vagy nagyon közelről. Nemzedék nemzedék mellett. A mosolygó szemekről, akik évek múltán majd újra egymásra mosolyognak. Lélek lélek mellett. A csendről, amely elterül az emberek fölött, amikor ismerik a helyüket a világban. Azokról a helyekről, amelyek beépülnek az emberek lelkébe, akik megszentelték őket. Évről évre. Nemzedék nemzedék mellett. Lélek lélek mellett. Ezer székely leány ezer székely fiú mellett. És még ennél is több, egyre több.

Tudjátok, én a 22-es voltam egy végetérhetetlen székely sorban… A 22-es voltam egy folyamatos jelenben. Éreztem, hogy a szíveink együtt dobognak.

A napot régi és új barátokkal töltöttem. És nem ígérem meg, de mindent megteszek, hogy jövőre, ha még mindig a hargitai tájakon leszek, lehagyjam az összes nagymamát az úton.

Foto: Both Gábor – BG71 Stúdió